... mikor az ember örül, hogy cupákos csontot talál az ágyában...

Amikor az ember leghűségesebb (4 lábú) barátja elmegy, akkor a lelkünk egy darabja vele együtt távozik.

Persze, nem lehet egyenlőségjelet tenni az ember és az állatok halála közé, de akinek volt már ilyen lakótársa az tudja, hogy olyan, mintha egy gyerekkel több lenne a háznál.

S, bár szeretem a cicákat is, tudom, hogy ők egészen mások, ellentétben a kutyákkal, akik adott esetben gondolkodás nélkül feláldoznák magukat a gazdiért.
A kutyád feltételek nélkül, egyszerűen imád Téged, s némelyikük jobb, jóval több olyan tulajdonsággal rendelkezik, ami némely embertársunknál teljesen hiányzik.
(Vagyis, bizonyos állatokban több az "emberi").

Csekély vigasz, hogy a kutyakor majdnem végső határát elérte, 14,5 évet élt, ezt az agyaddal tudod, de a szíved mégis nehezen fogadja el.

Előélete egy kóbor kiskutyáé volt, mikor egy utcasarkon megláttuk ideiglenes befogadójánál.
Kis kelekótya, igazi ugribugri kölyökkutya volt.
Akkor még aggódtam - az elején -, hogy az a kis sebecske a szeme fölött megmarad-e, fog-e látszani (kit érdekelt volna ez már később...) még az első látogatásnál számított, hogy vajon nagy kutya lesz-e; lestük a mancsát, mivel állítólag ebből megállapítható... ;-)
kit érdekelt ez már később, mikor már egyenjogú családtaggá vált...

S, a gyerekemmel együtt nőttek fel.



A lányom 10 év körüli volt, mikor hozzánk költözött a blöki, s együtt voltak kissé kajlák, játékosak, együtt élték meg a felnőtté válást minden buktatójával együtt.
Együtt lettek kevésbé játékosak, megfontoltabbak.



Mikor zokogsz, az talán jó dolog, rosszabb annak a gyász, aki nem tud sírni, nehezebben dolgozza fel.

S, mikor csillognak a könnyek, akkor közben azért eszünkbe jutnak a jó emlékek.

Milyen fincsi, puha, selymes lötyi fülei voltak.

Emlékszel, mikor kis töltött káposzta maradékot evett, habzsolva, szinte levegőt se véve... s, a végén elégedetten egy hatalmas nagyott böfögött, s lengedezett a káposzta-szag... A magyar konyha e korántsem nullkalóriás híressége az arcomba lett lihegve... s, Krúdy tán forgott a sírjában :-)

Milyen sokszor megvigasztalt, ha sírtam az élet viharaiban, a térdemre tette a fejét és nézett rám, valami megmagyarázhatatlan, különleges tekintettel...

Az ordítozásaim...
Mikor vettem valami különleges felvágottat, ami nagyon drága volt, s csak 10 dkg-ot vettem, hogy "csak egyszer kóstoljuk meg" valami speckó felvágott volt, szív alakú másik húsival töltve... s, mire a konyhába visszamentem, a földön hevert a papír és jóízűen, elégedetten falta be a Jennyke a különlegességet...
... s, ordítottam... azóta se ettünk (nem is láttam) olyan húsit... de, ő nagyon elégedett volt :-)

A legtöbb kiabálásom azért a cupákos csontok rejtélyes világa körül forgott.
Mikor reggel felnyitod a szemedet és első pillantásod a párnádra helyezett hol szaftos csontiból áll, hol egy kis paradicsomos tortellinire esik (nem is értem, hogy jutott ez utóbbihoz hozzá...)

Csontos kaland többször is volt, ágynemű cseréjénél a párna alatt gondosan elrejtve, már egy-két napos lelet is előfordult.
De, volt, hogy rajta kaptuk, s nem is tudod akkor igazán, hogy kiabálj, vagy kacagjál.

Állt a párnák közt - bőszen turkált, az orrával bökögette az értékes "cuccot"... a popsija meg ide-oda lengedezett a ritmustól...

Ősi dolog a kutyáknál a "lesznek még rosszabb, ínségesebb idők" teória, ezért ássák el a csontokat. (Lakásblöki esetében a párna alá).

A csontok elrejtése akkor szűnt meg, mikor kertes házba költöztünk és befogadtuk Töffencset, a francia bulldogot... egyből mindenki törekedett arra, hogy minél előbb megegye a csontit - csak semmi raktározás, még a végén a konkurens megszerzi.

Izgalmas étkezések voltak, Töfi gyorsabban, habzsolva evett, a két kutyit külön kellett etetni.
S, mikor kinyitottam a két helység közötti ajtót, akkor mindig ugyanaz a jelenet játszódott le - úgy nevezném, hogy "helycserés támadás".
Mint az őrültek elrohantak egymás mellett és mindenki landolt a másik blöki (természetesen totálisan üresre nyalt) tálkájánál.
És bőszen nyalták a semmit.
Ezt nem hagyták ki sosem.

Látszik, hogy ki volt a domináns blöki ;-)



Persze, a rosszalkodásban (is) egymásra találtak:



... mert jó dolog a kertben napozni a tiltott helyen :-)
Kettesben, többesben meg pláne jó :-)

Azért nehéz volt a kertben mindig rendet tartani, elvégre időnként még horror macskák is előfordultak ;-)



Jó lett volna, ha megélt volna még egy tavaszt, nyárt, talán egy őszt is.
Imádott napozni, szagizni a kertben, őrülten ugatni a kapunál, mint egy hosszabbított műszakban élő őrmester felügyelve a környéket... furcsa is volt, kisméretű kutya létére viszonylag nagy hanggal rendelkezett, s néha érthetetlen módon gyakorolt, mert kinyitottam a kaput - kinéztem, kit ugat olyan bőszen, s utca-hosszat egy teremtett lelket sem láttam, se balra, se jobbra.

Őrjáratban:


Már, soha nem fogom megtudni, hogy ki volt a vissza-visszatérő "láthatatlan" betolakodó.
Persze, az is lehet, hogy valami illetéktelen egyszerűen be merészelt lépni a kerületbe, s úgy érezte, hogy ezt meg kell torolnia :-)



Felnőttek;



Valami totál nyugis hely lett a kutya mennyország, egy remek kapuőrző költözött hozzájuk:



Töfikénk azóta furcsán viselkedik.
Egyrészt megjött a hangja. Nem is nagyon tudtuk, hogy tulajdonképpen ő tud ugatni. Igaz, olyan muris, repedt fazék hangon.
De, mióta Jenny elment, Töfi minden nap ugat. No, nem viszi azért túlzásba.
Viszont bánatos lett, a maga módján magányos, nincs kivel összebújni, nincs kit piszkálni, hogy "gyere már egy kicsit játszani"...

Pár hét után holnap új lakótársunk érkezik. Ő is szerencsétlen előéletű, menhelyes kutyuska.
Talán megédesíti a bulldogunk magányos nappali óráit.
S, tudjuk, hogy nem pótolhatja a család első kutyuskáját.
Mert ő más lesz, nem = az elment kutyusunkkal.

A kertem már egy temető. Két kutyánk és két cicánk végső nyughelye.

Amikor az ember leghűségesebb (4 lábú) barátja elmegy, akkor a lelkünk egy darabja vele együtt távozik,

s, van olyan, hogy az ember örülne, ha cupákos csontot találna a párnája alatt...no, persze - azért, ordítani ordítana ... ;-)