Mikor a Sors (?) úgy "dönt",

hogy megnevel minket, vagy "rávezet" (ne) valamire, vagy tudatosulni kellene bennünk, hogy mi is a mi egyéni karmánk...

szóval ekkor súlyt minket mindenfélével.
Ami megmagyarázhatatlan, néha felfoghatatlan... s ott motoszkál a kérdés, hogy "miért", "miért pont én?", "miért velem történik" ?

Néhány barátnőm, jó ismerősöm éppen sorscsapásokkal, gondokkal, leküzdendő (már, ha leküzdhető) problémákkal küszködik.

Mivel nem tudok rajtuk (nekik) segíteni, ezért csak múltam egy szeletkéjét szeretném átnyújtani nekik.
Ami, persze, nem fog megoldani nekik semmit - tudom.

Van az úgy, hogy az embernek élete folyamán menekülnie kell.
Valami elől.
Valaki elől.
Egy helyzet elől.
Bármi elől.

Van az úgy, hogy elmenekültél, magad mögött hagytál mindent, lakást, kézzel fogható emlékeket, még a ruháidat is.
Mert, nem vihetsz magaddal csak egy kis motyót.
Mert, ahova mész, ott nyugodtan alhatsz majd, lesz egy ágyad, meg kb. egy 30 x 60 cm-es szekrénykéd, abban kell, hogy elférjenek a ruhaneműid (az összes évszakra számítva) igaz, az ágynak az ágynemű tartójába is bepakolhatsz. Mondjuk, ha beraksz egy kabátot, akkor már nem túl sok hely marad.

Ha ilyen helyre mész, akkor nem viheted magaddal a múlt tárgyait.
Például a gyerekkori mackódat se.
Mert, nem fog elférni, - meg, különben is túl nagy szegény...
Mivel meggyötörten nézz ki, ezért elajándékozni sem lehet már.
Választási lehetőség, kukába dobni a többi cuccal együtt, mivel nem hagyhatsz magad után semmit, vagy el kell égetni.
A szemétdombnál jobb a tűz... sok kultúrában a halottak útját is ez övezi.

Magad teszed, nem bízod másra, elvégre a Te mackód (volt).
Van valahol egy fotó róla, amikor még ketten fekszünk az ágyban...

Ahol az új ágy van - s, a biztonság is - , még sokan laknak. Nővérszállónak hívták, mivel nagyobb részt ápolónők laktak ott.
Tilos volt kiskorúnak ott laknia, én voltam a "bújtatott létszám", a legfiatalabb.

Visszatérve, a miért pont velem történnek dolgok kérdésére... egyszer szólt az egyik ápoló leányzó, hogy vannak neki pártfogoltjai fent a hegyen.
Nem-e mennék vele, nincs-e kedvem, néha meglátogatja őket.
Mondtam, hogy persze.
Mondta a betegség nevét, amivel küzdenek, gyakorlatilag vegetálnak egy életen át - de, latinul volt, már akkor sem tudtam megjegyezni. 34 éve már...

Mikor felértünk a hegyre a speciális intézménybe, akkor az ajtóban mondta, hogy ne ijedjek majd meg, és próbáljak majd uralkodni az arcomon.
Nem értettem miért is mondja.
Amúgy, mindig is beszédes arcom volt, ha haragszom, vagy mérges vagyok, vagy megbántottak, szinte eltitkolhatatlanul látszik rajtam.

Odabent... fiatalok mindannyian. Kisiskolás kortól kezdve mondjuk úgy kb. huszas évük elejénél tartóak.
Volt, aki lélegeztető gépen.
S, volt, akinek a torkából (gégéjéből??) gép szívja el a nyálat, s a gép folyamatosan.
Aki itt volt, azokat már nem szoktak hazavinni a szüleik. Nem azért, mert gonoszak, vagy érzéketlenek, hanem megoldhatatlan.

A fejük olyan méretű volt, mint mindannyiunkké.
Értelmesek, okosak, jól lehet társalogni velük.
Boldogok, hogy a nővérke visszajött látogatóba. Kitörő az öröm.
Az egyik nevetve mondta, hogy már nagyon várja az udvarlóját.
Elmenőben egy fiatalember utánam fütyült.
Az ajtóból visszanézek.
Fejek.
Mellkasok.
Karok vannak, vagy nem.
Néhol vannak, de akkora az egész kar, mint az én kezem.
Takarók.
Betakarva.
Fej, mellkas, ezek domborulatok.
Utána lapos a takaró, merthogy nincs alatta már semmi, vagy majdnem semmi.

Életem egyik leghosszabb órája volt.
Zavarban voltam, hogy van kezem, lábam, törzsem.
Lélegzem önállóan, a nyálam magam nyelem le.
Lehet udvarlóm az életben.
S, a testi szerelem vágya nem fog kimerülni egy füttyszóban, hanem remény van a beteljesülésre is.

16 éves voltam akkor.
Mondták, az emeleti részen vannak felnőttek is.
Az egyik csodálatos festményeket fest. Kéz és láb nélkül, a szájával.

Csak egyszer jöttem le sírva egy hegyről.
S éreztem, hogy az, hogy miértekkel van tele az életem, csak egy relatív dolog.
A miérteket sokszor kiálltottam az ég felé életem során, csendben, hangosan, olykor üvöltve is.
De, azt a délutánt még sem lehet elfelejteni.
Mikor másnap, másként látsz mindent.

A szájjal-lábbal festőknek nemzetközi egyesülete van.

Fazakasné Erdélyi Ilona festményei: