Vannak néha fura napok

azért... vagy ez nem is olyan ritkaság?

Egyik napom a héten úgy telt, hogy reggel leszakadtak a szalagok a pavilon széléről, ahol a házhoz volt rögzítve.
Na, ná, hogy ez indulás előtt derült ki számomra....
Hát, jó, kötözgetünk...
A busz már miért ne menne el az ember orra előtt....

Tuti, hogy hó vége van, és az olcsó "túlélő" élelmiszer X boltban éppen kifogyott, pénztárcám igen nagy sajnálatára.... laposan jó nagyokat sóhajtozott.

Történt még egy-két dolog, ami nem publikus, de jó arra, hogy felhúzza magát az ember lánya.

Este 20 óra táján eszembe jutott, hogy el is felejtkeztem róla, hogy locsolnom kell a nagyinál, mert elutazott.
Más irányt veszek hát hazafele busszal az Őrsről x telep felé.
Elvinne ez hazáig is,de ugye, ha feladat van - és utasítás felmenőinktől - akkor ki mer tiltakozni, útba ejtjük.

Készülődök a busznál a leszálláshoz, - hátsó ajtó, mert ott férek csak ki - én és a sok motyóm....
jah, régi, szép boldog békeidők, mikor fiatal voltam és cirka ötven-egy-két kiló és röhögve felfértem még az első ajtónál is... hol van már a tavalyi (több évtizedes) hó...

Jelzek... pillantásom a vezetőfülke felé réved... jéééé.. félúton ül a lehajtható ülőkén egy családtagom.
Olyan kedves, édes mosollyal az arcán.
Oh... dobban meg a szívem.... hát, mégiscsak szeret :-)
Igaz, hogy régen, és ritkán nézz rám ilyen bájosan.
Hevesen integetek, csak mosolyog tovább.
Még hevesebben integetek, már tán csendben "hú-hú-zok" is, némi kacsintással ötvözve a dolgot, mire rájövök, hogy tulajdonképpen nem is lát engem.... a vele szemben ülő hölggyel beszélgetnek.
Akkor már a busz hátsó fertálya megállapította, hogy val'szeg nem vagyok teljesen normális... nem baj, nem tévedtek túl nagyot, leszállok.


Némi portói-szerű izével belülről felszerelkezve lebonyolítottam a Nagy Öntözési akciót, ami a sötétben kissé rizikós, mert nem mindig látom, hogy a virágot öntözöm-é, avagy a magasföldszinti ablak alatt a sötétben esetleg botorkáló némelyik lakót ;-)

Mivel nem üvöltött senki, elégedetten surranok ki.

Loholok, elérem a következő buszt, családtagot felhívom, tudósítom, hogy pályát tévesztettem és olyan repülőgép-irányító-kézlendítő pasi veszett el bennem, jót röhögünk így mobilon keresztül - mivel nem észlelt mindezek ellenére, érzem; még van hova híznom, mégsem vagyok olyan erős egyéniség, mint ahogyan én feltételeztem, hiszen vannak még emberek, akiknek NEM SZÚROM KI A SZEMÉT :-)

Oldalgok hazafele - agyam már előre jár.
Az elmúlt napok azzal teltek, hogy estefelé belépek a szobámba és MÁR MEGINT azzal a ténnyel találom szembe magamat, hogy az ágyamban egy idegen, nagy (mit nagy, DRABA) hatalmas kandúr szunyál.
Az ágyneműmöm.
A párnácskámon.
Első nap csak ordítottam egyet, kirohant.
Második nap már kombináltam a dolgot; tegeztem is, édesanyját sem kímélve ;-)

Nem lehet baj a hallásával, mivel bosszúálló fajta; csekély félóra múlva konyhai szöszöléseim után beléptem a lányom szobájába, hát nem ott van elterülve a vöröske????
Kirohant az ablakomon, röhögött val'szeg egy jót, körbe rohant a ház mentén és egyből betanyázott a másik szobába...én meg gyanútlanul, elégedetten a konyhában.

Na, így telnek (teltek) az utóbbi napjaim.

Most hazafele - cikázva bennem mindenféle tréfás tervek, gondolatok - ejh, mondom, megtréfálom a vöröskét - mivel eddig is hangos volt, ha nyitottam a kertkaput és őt ez nem zavarta, hát nyilván most is ez a felállás van.
Nem  megyek egyenest a házba, hanem oldalt megkerülöm, sunnyogok a saját ablakom alá és behajolva a redőny alatti résen kedélyesen jó hangosan behörögtem a saját szobámba, hogy ;   HŐŐŐŐŐŐŐ !

Aki személyesen is ismer, annak van fantáziája a hanghordozásommal kapcsolatban.

Nem mozdul semmi, körbe rohanok, persze közben röhögve... beugrok a saját szobámba... sehol senki...
Lelombozódok, érzem, a mai napon többször is hülyét csináltam magamból.

Nem baj, később lerogyok az ágyacskámba egy jó kis szunyókálásra.
Szemem a paplanomra téved... elgondolkozom... zöld-fehér csíkos...

B@sszus... erre eddig még nem is gondoltam... lehet, hogy az a kandúr FRADISTA???