2008. augusztus 8., péntek

Én, meg a költőnő + a kolbász

Kollégáim között van egy költőnő.
(Majd egyszer később bővebben is lesz szó róla).

Látom ám, hogy enni készül.
Mondom neki, ami ilyenkor szokásban van.
Nagyot sóhajt - miközben kenegeti a vajas kenyerét -, haj, haj, csak legalább valami hús lenne hozzá.... de, így ... :-(

Egyből felajánlottam, hogy fent nálam az emeleten van s..r lecsókolbász, szívesen adok. Kifejtettem, hogy ez nem olyan lecsókolbász, mint amit ez alatt értünk, hanem sokkal jobb és finom.
Kedves mosollyal az arcán közölte velem, hogy méltányolja felajánlásomat, de marad a vajasnál.

Hát, ez az.
Az élet felkínált nekem egy lehetőséget, hogy egy költőnőnek felajánljam a kolbászomat. Erre nem kell neki...

Lelki szemeim előtt lebeg, hogy milyen szép is lett volna, ha 90 éves korom tájékán (ha mondjuk élnék...) nyilatkozhattam volna itt + ott, hogy igen, az éhező költőnőnek én adtam az életmentő lecsókolbászt, s ezzel részem van későbbi költészetének kivirágoztatásában, s az utókor is tulajdonképpen hálás lehet nekem.
Módomban állt volna, hogy bevonuljak a többi híresség közé (X. Y. aki már fogatlan és félig szenilis, de nyilatkozza, hogy milyen volt, amikor belé szerelmes volt M. híresség)... na, ez is kimaradt.
Így jártam.
Csendben eszem a kolbászt.
Közben feljött hozzám egy kolléganőm, fiatal barátosném.
Nem költő. (Legfeljebb a fizetés előtti napokig... ;-)
Szimatol, milyen jó illat van. Nosza, kér-e egy harit.
Kér - jelzi; finom.

Névvel, ám, de mégis - névtelenül heverünk majd a sírunkban.
Én, G.K. és a kolbász.

A. V. pedig nem sorol fel majd minket a pályafutásában, mikor nyilatkozni fog a költészet rögös útjáról.

3 megjegyzés:

  1. kolbászevő08 augusztus, 2008

    Márhogy közös sírban....vagy mire teccik gondolni?:)

    VálaszTörlés
  2. Annyira bírom, ahogy írsz :)

    VálaszTörlés