Mindig hadilábon állok az idővel.... Erre szoktam mondani, hogy én mindig betartom amit ígértem, csak az a kérdés, hogy mikor... ;-)
Ez értendő úgy, hogy ígérek pl. egy ajándékot valakinek és adott esetben több hónap késéssel meg is érkezem vele.
Egyik kedves barátosnémnek Editnek már tartoztam egy születésnap, egy névnap, egy elmaradt, de beígért karácsonyi (!!!) varrott ajándékkal.
Hát, tegnap váratlanul arra jártam a munkahelye felé, volt nálam egy varrott apróság, de még csak olyan 95 %-os készültséggel, ott helyben nála kellett befejezni.
Ritkán látni olyan boldog embert mint, amilyen ő volt...
A levelendula-tartómat vittem, már csak a gombokat kellett felvarrni rá.
Mondtam, ne lessen.... naná, hogy lesett - huncutul, csillogó szemekkel - mint egy kiváncsiskodó "rossz" gyerek.
Kukucskált a válla fölött és közölte velem mosolyogva (mit mosolyogva, az egész fogsora látszott - oh, jó is az, ha valakinek egész fogsora van ... ;-) , hogy "én nem tudom, hogy mi ez, de nagyon jól néz ki".
(Erről az jut eszembe, mikor életemben először csináltam rétest - na, persze a mirelites réteslaposra kell most gondolni -, akkor nagy lelkesen feltálaltam az anyukámnak, aki hasonló képpen reagált "nem tudom mit eszek, de jó íze van, olyan ismerős valahonnan...")
Szóval Edit lelkesen örült. Megkérdeztem, hogy szereti-e a levelendulát - mondta, hogy látványnak igen, de allergiás rá, mert prüszkölni stb. kezd tőle.
Na, paff lettem.... nem baj, egy nőnek (anyukának meg pláne) egész életében fel kell találnia magát... hát azon nyomban elhatároztam, hogy semmi gond, akkor nem levendulát tart majd benne, hanem szárított virágot - csak majd ügyesen válogatja a színeket, nehogy ízléstelen legyen a végeredmény, elvégre a levendula-tartó sárga-kékeslilás színű, abba mondjuk ne nagyon tegyen pirosat (mármint, hogy az én szememet mondjuk bántaná a lila mellett, bár van, aki szereti ezt a párosítást).
Meg is állapodtunk ebben - a szárított virágos verzióban. :-) Olyan jó volt nézni, hogy ment lelkesen mutogatni a kollégáknak, hogy mit kapott.
Amikor nálamnál szinte ezer százalékkal optimistább és derüsebb embert látok, akkor mindig elgondolkozom, hogy "honnan jön" ez nekik... úgy vettem észre, hogy nincs köze a vallásossághoz a dolognak, valahogy belülről fakad, a személyiségükből.
Jó volt nézni.
Mások örömében osztozni sokszor több, mint a sajátunkét megélni.
Szerintem.
Ugye szerinted is? :-)
Ez értendő úgy, hogy ígérek pl. egy ajándékot valakinek és adott esetben több hónap késéssel meg is érkezem vele.
Egyik kedves barátosnémnek Editnek már tartoztam egy születésnap, egy névnap, egy elmaradt, de beígért karácsonyi (!!!) varrott ajándékkal.
Hát, tegnap váratlanul arra jártam a munkahelye felé, volt nálam egy varrott apróság, de még csak olyan 95 %-os készültséggel, ott helyben nála kellett befejezni.
Ritkán látni olyan boldog embert mint, amilyen ő volt...
A levelendula-tartómat vittem, már csak a gombokat kellett felvarrni rá.
Mondtam, ne lessen.... naná, hogy lesett - huncutul, csillogó szemekkel - mint egy kiváncsiskodó "rossz" gyerek.
Kukucskált a válla fölött és közölte velem mosolyogva (mit mosolyogva, az egész fogsora látszott - oh, jó is az, ha valakinek egész fogsora van ... ;-) , hogy "én nem tudom, hogy mi ez, de nagyon jól néz ki".
(Erről az jut eszembe, mikor életemben először csináltam rétest - na, persze a mirelites réteslaposra kell most gondolni -, akkor nagy lelkesen feltálaltam az anyukámnak, aki hasonló képpen reagált "nem tudom mit eszek, de jó íze van, olyan ismerős valahonnan...")
Szóval Edit lelkesen örült. Megkérdeztem, hogy szereti-e a levelendulát - mondta, hogy látványnak igen, de allergiás rá, mert prüszkölni stb. kezd tőle.
Na, paff lettem.... nem baj, egy nőnek (anyukának meg pláne) egész életében fel kell találnia magát... hát azon nyomban elhatároztam, hogy semmi gond, akkor nem levendulát tart majd benne, hanem szárított virágot - csak majd ügyesen válogatja a színeket, nehogy ízléstelen legyen a végeredmény, elvégre a levendula-tartó sárga-kékeslilás színű, abba mondjuk ne nagyon tegyen pirosat (mármint, hogy az én szememet mondjuk bántaná a lila mellett, bár van, aki szereti ezt a párosítást).
Meg is állapodtunk ebben - a szárított virágos verzióban. :-) Olyan jó volt nézni, hogy ment lelkesen mutogatni a kollégáknak, hogy mit kapott.
Amikor nálamnál szinte ezer százalékkal optimistább és derüsebb embert látok, akkor mindig elgondolkozom, hogy "honnan jön" ez nekik... úgy vettem észre, hogy nincs köze a vallásossághoz a dolognak, valahogy belülről fakad, a személyiségükből.
Jó volt nézni.
Mások örömében osztozni sokszor több, mint a sajátunkét megélni.
Szerintem.
Ugye szerinted is? :-)
A levendula fotóját Mammkától vettem kölcsön - biztosan nem haragszik meg érte :-)
Bejegyzések
Dehogy haragszom! Csak néztem:jé,Juhizsnak ugyanaz a kosara van? de ismerős!!:)))))))
VálaszTörlésIgen, így van! A derű az emberek lényéből fakad.
VálaszTörlésÉn a férjemen tudok mindig elcsodálkozni: hihetetlen humora van és mindig, minden helyzetben tud nevetni vagy nevettetni. Néha szinte már idegesítő is;-) Bár én is sokat tanultam már tőle, de az idegesítő helyzeteken még mindig nem tudok úrrá lenni (csak utólag:-D).
Írtam Neked a blogomon:-)