Vágyakozás és az adakozás öröme

Voltam egy boltban. Most direkt nem írnám ki, hogy melyikről van szó, nehogy bajba kerüljön valaki.

Kezembe vettem egy övet, amin - szerintem - egy nagyon szép dísz volt. Ránéztem, és lelki szemeimmel már anyagon láttam megálmodva, valami nagyon-nagyon szép anyagon.
Talán csak évek múlva használnám.
EZT nem lehetne elhamarkodni.

Vittem a pénztároshoz - mi az ára? Kilója kétezer akárhányszáz forint.
Mondom én, ez most nem az én árkategóriám (táborba készülünk, persze, kell másra a pénz) mondja ő, nem nehéz annak a súlya...
pillantásom sejtetni engedi, hogy ez most éppen nem a létkérdés kategória...

Én soha nem alkudtam, piacon sem. Nem rátartiságból, vagy egyéb komoly szempontokból, egyszerűen alkalmatlan vagyok rá. Bezzeg a nagyapám gyerekkoromban! Óh, mestere volt a dolognak, kimondottan élvezte - a török, vagy az arab bazárban imádták volna őt.

Lemérte az övet - 340.-Ft.
Tulajdonképpen nem pénz érte. De szülinapra még tortát is kell venni ebben a hónapban. (Vagy csinálni :-)
Forgattam az ujjaim között, csendben mondtam, hogy tulajdonképpen az övre nem is volna szükségem, kár, hogy ezt nem lehet róla levenni.
Én nem tudom, hogy miféle vágyakozás lehetett az arcomon, de legnagyobb megdöbbenésemre közölte velem, hogy nekem ez most 250.-Ft lesz...

Mit lehet erre mondani?
Aztán megtárgyaltuk - legalább akkora egyetértésben, mintha évek óta ismernénk egymást - , hogy adni mindig nagyobb öröm és boldogság, mint kapni.
Aki nem ismeri ezt az érzést, az szegényebb is általa.
Márpediglen nem anyagiakban.

Azt hiszem, majd egyszer varrok neki valamit. De, hogyan fogom felismerni őt a rossz arcmemóriámmal ??? :-(