Mikor tegnap

elindultam itthonról - tipródtam egy kicsit.
Megmossam-e hajam.
Gyakorlatilag két napig normális, a harmadik napon mindig megmosom.
Kihagytam, - gondolván, nincs semmi fontos, CSAK a közértbe megyek.
Másnap meg családi ünnepség, majd akkor megmosom.

Nem szoktam sokat vacakolni az öltözködéssel.
(Én és a tükör nem vagyunk függőségben egymással, nem vagyunk egymáshoz ragadva).

Mikor felvettem a slankító sötétkét pólómat, ami jótékonyan megpróbálja (bár hiú vállalkozásként) eltakarni a pocakomat... akkor egy-két perc múlva egy másik - szellősebb - újjatlan felső mellett döntöttem mégis.
Mert a közértbe jó lesz.

Mikor telepakoltam a bevásárlókocsit, kicsit nehezen lavíroztam vele, alig látszottam ki a leárazott kerti pavilon mögül, melynek szerencsés birtokosává válhattam.

Mikor kikukucskáltam mögüle és megláttam SZEZS-t a valamikori volt kolléganőmet, akkor meghűlt bennem a vér.
Kényszeredett mosoly fagyott az arcomra.

Ő úgy csinált, mintha örülne nekem.
Valamit kérdezett is (hogy vagy meg hasonlók, ami ilyenkor szokásos, vagy azt, hogy namizujsvanveletek).
Közben villámgyors tekintettel tetőtől talpig végigmért, és akkor tudtam, semmi se változott.
Elátkoztam a percet, mikor úgy döntöttem, hogy elég lesz MÁSNAP hajat mosnom.
Elátkoztam a percet, mikor úgy döntöttem, hogy a slankító (slankítani próbáló ;-) sötét pólómat a kényelmes, szellős, újjatlanra cseréltem. Mert tudom, hogy fehérben NAGYOBBNAK látszunk.

Már láttam lelki szemeim előtt, hogy hétfőn bemegy a valamikori volt munkahelyemre - és azoknak, aki ott van még és ismer engem - hát tutin elcsicsergi, hogy találkozott ZS-vel, és hogy nézz ki... de, hogy nézz ki...

SZEZS-zsel akkor sikerült megalapoznom a hosszú távú kapcsolatunkat, amikor beléptem ahhoz a bizonyos céghez X évvel ezelőtt.
Én gépeltem az egyik szobában, a másikban (ajtó közben nyitva) ő ült.
Mivel új voltam, onnan kiabált ki és kérdezősködött.
Én meg innen oda át - válaszolgattam.
Aztán, gondoltam egy nagyot és visszakérdeztem:
- Te hány éves vagy? - megmondta...
Mire én (csodálkozó és kissé döbbent hangon);
- Téééényleg???

Naaaa, ebben benne volt minden, hogy ő nem annyinak látszik (hátrányára, persze...)
Nos, ezzel sikerült örökre megalapoznom kettőnk kapcsolatát.
Közel 8 évre.
Meg az ilyen apró találkozásokra, mint a tegnapi is.

Egyből közölte velem, hogy a hűtőszekrény takarítása IS az én feladatom.
Naná, elvégre nehogy már egy előadó takarítsa saját maga után a hűtőszekrényt, azért van az új titkárnő, függetlenül attól, hogy használni fogja-e a hűtőszekrényt... ;-)
Ez utóbbi instrukcióját (hogy az én feladatom lenne egyedül) azért nem vettem halálosan komolyan.

A 8 év alatt sok szúrkálást kaptam.
Lehet, hogy sokat nem is tudatosan, CSAK ÚGY JÖTT, nem biztos, hogy mindet érzékelte.

Én úgy vagyok az emberekkel, hogy alapból nem szoktam utálni senkit.
Lehet persze valaki NEM SZIMPATIKUS, de én nem utálom és nem bántom, azért meg kell dolgoznia az illetőnek...

Annyiszor próbáltam az évek folyamán megszeretni őt.
És valóban, sokszor sikerült is - persze, csak a magam módján, néha erőt véve magamon - és az a furcsa dolog történt, amikor hajlottam feléje, hogy én biztosan tévedek vele kapcsolatban, mert mégis jó ember és szeretni való, akkor, mintha megérezte volna, mindig csinált valamit, hogy újra megsérüljek lelkileg és úgy érezzem, hogy hiábavaló az erőfeszítésem.

Még most is emlékszem rá, hogy egy buszos nyugati utazáson az ott lévő kollégáknak előadta, hogy milyen sok az én fizetésem... (soha nem volt sok, inkább SOKK/oló/ ) persze, visszamondták nekem, naná, hogy, mindenkinek TÖBB volt a fizetése, aki azon a buszon volt.
De, így terjed a rémhír.
Meg ugye, ingyen utaztak.
Nyolc év alatt többször is.
Mindig nagy szeretettel gondoltam rájuk itthonról (én, és a hatalmas nagy fizetésem), hogy mennyire rossz dolog annyi órán keresztül a buszon ülni, elvégre árt az ember vérkeringésének.

Az már egészen biztosan a "tudat alattim" lehetett, amikor a vége felé az egyik tárgyalásra bementem a szokásos módon megkérdezni, hogy ki mit kér, mit hozhatok.
Főnökünk és a vendég nem kért semmit.
SZEZS kért egy kávét ("tudod; azt a bizonyos fincsi fajtájút") - ergo, ami akkoriban csak nálam volt az emeleten. (Mert akkor már az ő részlegük egy szinttel lejjebb volt - tehát sajnálatos és eléggé el nem ítélhető módon, de nem voltunk már egy légtérben ... ;-)

Egészen napra pontosan egy hét múlva jutott eszembe, nem emlékszem már rá, hogy egy járművön, vagy esetleg a magvas gondolatok tetthelyén a mosdóban; szóval jegesen ért a felismerés, hogy egy hete kért tőlem egy kávét...
Esküdöztem, hogy nem direkt volt (és tényleg nem), jót röhögtünk rajta, kárpótlásul kettőt is kapott ;-)

Mikor kiléptem és nem volt x hónapig állásom utána, akkor a szülői értekezleten mellém ült (számomra érthetetlen módon) SZEZS férje, akiről szintén tudtam, hogy nem kedvel engem. Bár lehet, hogy az otthoni rólam való csicsergések miatt. Vagy egyszerűen alapállásból.
Ezt sikerült is bebizonyítania, mikor kiröhögött, hogy nincs még állásom, miközben tudta, hogy egyedül nevelem a gyerekemet.

Minap is mondta valaki; ha rosszat tesz velünk valaki, akkor az vissza fogja kapni... sorstól , Istentől, ki miben hisz.
Nekem az a tapasztalatom, hogy nincs ez így.
Bár egyszer egy jó ember erről a témáról így nyilatkozott nekem:
Hidd el Zsuzsa, visszakapják, csak legfeljebb Te nem látod.

Mikor tegnap elindultam itthonról tipródtam egy kicsit.
Megmossam-e a hajam...