A folyó és a vízitündér

Meghalt Mikola Klári környezetvédő.
Ma van a temetése.

Nem ismertem őt - de valahol mind egyek vagyunk, akik úgy érezzük, hogy ez a Föld lakható hely kell, hogy legyen utódainknak is.




Megemlékezésül legyen itt Mikola Klári egyik meséje:


A folyó és a vízitündér

A vízitündér vidáman táncolt a folyó lágy hullámain. Gyönyörű haja szállt a szélben, arcának ragyogását visszaverték a csillámló habok. A halak vidáman fickándoztak a vízben, a szitakötők körülzsongták, szivárványszínű szárnyukat rezegtetve. A lemenő nap sugara mindent bearanyozott, ünnepi díszbe öltöztetve a folyót és az őt körülölelő fűzfákat.

A vízitündér gyönyörködve nézett végig a folyó ragyogó hullámain. Egyszer csak a távolban nyugtalan mozgásra lett figyelmes: egy halraj úszott fel sebesen a folyón.

— Vízitündér! Baj van! Segíts rajtunk! — kiabálták.

Ahogy kifújták magukat egy kicsit, rendre elmesélték a tündérnek, hogy mi történt: sok-sok olaj folyt bele a folyóba, és fuldokolnak a halak. Az olaj szétterült a víz felszínén. Az emberek megpróbálják lehalászni, de csak egy részét sikerül felfogni, a többi továbbúszik.

— Segíts rajtunk, vízitündér, mert elpusztul a családunk, tönkremegy az otthonunk és az élelmünk!

A vízitündérnek nem kellett kétszer mondani, valósággal repült lefelé a folyón a szennyezett rész felé. Amikor megpillantotta a nagy, fekete foltot, elkeseredett. Hogyan tudom én mindezt rendbehozni?" — gondolta magában.

Sohase add fel! Ne félj, lesz erőd hozzá!" — jött egy hang, s a vízitündér maga sem tudta, hogy kívülről jött-e a hang, vagy pedig belülről, a lelkéből.

Egyszer csak azt vette észre, hogy a haja hihetetlen gyorsasággal, és hihetetlenül hosszúra kezd nőni. És már azt is tudta, mit tegyen: belelógatta gyönyörű szép aranyhaját a vízbe, és végigsiklott a szennyezett terület fölött. A haja azonnal fekete lett az olajtól, de a víz alig lett tisztább.
Mit tegyek?" — töprengett bánatosan.

Hívj segítséget!" — válaszolt az előbbi, külső-belső hang.

Kit hívjak?" — alighogy végiggondolta ezt a kérdést, eszébe jutottak a tündér-barátnői, akikkel annyit játszott fiatalabb korában. Ahogy rájuk gondolt, egyszerre meg is jelentek:

— Miben segíthetünk, kedves barátnőnk? — kérdezték. De ahogy körülnéztek, már tudták is, hogyan segítsenek: egy pillanat alatt nekik is megnőtt a hajuk, és már cikáztak is az olajfoltok fölött. Lement a nap, de ők csak cikáztak, hajthatatlanul. Amikor megjelent a hajnalpír, megpihentek a folyóparton. A hajuk csupa ragacs lett az olajtól, de nem bánták. Jobban zavarta őket, hogy még mindig maradtak olajfoltok a vízen.

— Úgy látszik, kifogott rajtunk! — sóhajtott egyikük.

— Az nem lehet! — kiáltott a vízitündér, és valami jó ötlete támadhatott, mert gyorsan el is libbent valamerre.

Petya nyugtalanul aludt ezen az éjjelen. Édesapja kint volt egész éjszaka a folyónál, azok között volt, akik próbálták lehalászni az olajat, nem nagy sikerrel. Mikor pirkadatkor látta, hogy mégis jóval kevesebb olaj úszott a vizen, mint amire számítottak, úgy határozott, pihen egy kicsit. Amikor benézett a fiához, mintha azt mondta volna álmában: A tündérhaj segít."

Petya édesapja kinézett az ablakon, a napsütötte szénakazlakra. Tündérhaj" — mormogta magában, és már meg is volt az ötlete. A többi emberrel együtt kévékbe kötötte a szénát, és ezeket a kévéket lógatta a vízbe, szorosan egymás mellett, a folyó egész szélességében. Mire a nap magasra kúszott az égen, már az utolsó olajfoltok is eltűntek a vízről. Petya kiment a folyóhoz, miközben a furcsa álmán gondolkozott: tündéreket látott, akik a víz felett cikázva tisztogatták a folyót. Ahogy végignézett a folyó hullámain, mintha egy pillanatra újra megpillantotta volna egy kedves vízitündér ragyogó arcát, gyönyörű, szőke haját, és hallotta volna a vízcsobogással összeolvadó, csilingelő nevetését.