Én, az IKEA, meg a gusztustalan nylonszatyor + a jóképű biztonsági őr

Hát... mit ne mondjak... jártam az IKEÁ-ban röviden úgy szoktam mondani, hogy "Hölgyek öröme" - alias hiánypótló ínséges időszakokban... ;-)

Lőn ingyenes kávé, mivel Family tagok vagyunk... elcsábulás a jellegzetes, svéd, isteni finom mandulatortára... no, igen, magunkba tuszkolunk egy fincsi helyi hot dogot (dobozban haza visszük családtagnak is, hogy ő se maradjon ki az élvezetekből ;-) - szeretjük, nem olyan, mint máshun a városban... mármint, a hot dog...

s mindezek után, körbebóklászás, csak kissé rohamütemben.
Mivel fizetés előtt állunk, hát szívszorongatóan visszafogottan ingyenes virágbámulás, praktikus cuccoknál az alábbi igen fontos, ám, de praktikus cikk megvásárlásra saját célra és barátnénak is:



tapad ám az asztalhoz, mint villanyóra-leolvasó a csengőre !!!

Néhány apró, nélkülözhetetlennek tűnő, enélkül nem is tudok tovább élni tipusú apró cikkek, főleg a leárazott részlegről:

speciel ez potom 50.-Ft-ért:



Loholás, pénztár, naná, hogy megint a legbénább és leglassúbb pénztárosnőnél kötök ki, ám, de viszont aranyos, 21 óra (zárás) előtt 5 perccel feltétlenül szükségesnek látja, hogy közölje velem, hogy én bizony roppant módon praktikusan tudok vásárolni (festetlen ajkaim körül álszerény mosollyal közlöm vele, hogy jaH kérem - én már csak ilyen vagyok...)

Lapos pillantás az óra felé, tán elérem még a helyi járatomat, ami roppant praktikusan óránként csak 2 x jár...

Bepakolás hatalmas műanyag gusztustalan cvekkerembe... erre kedves mosollyal ajkán mellém lép a biztonsági őr...

és közli velem, hogy túlságosan nagy van nekem...

öhhh... mármint, hogy szatyrom...

az ilyeneket nekik kötelező megvizsgálni...
mondom - jó, de feltétlenül zavarja-e őt, hogy miközben ő vizsgálódik én meglátogatnám a világ legfontosabb helyét, közöltem is vele, - neki se legyen jobb - hogy konkrétan a kétféle felmerülő tevékenység közül melyik halaszthatatlan ügy elvégzése céljából.

Elpirul. Jól áll a drágának. Nem zavarja.
Oké. Rohanok. Hátra se nézek. Mindjárt zárás.
Az ominózus helyen elfog a röhögés. Igen. Már Karinthy is megírta a Tanár úr kéremben, hogy milyen az, ha vissza kell folytani, és reménytelenül feszít, mint egy kitörni készülő vulkán... olyan kis elsodróan... miközben mosom a kezem, már pukkadozom.
Rendezem arcvonásaimat... Na, jó, nem igazán sikerült, de, azért törekedtem rá.

Megtalálom az én emberemet.
Egykedvűen, gyanútlanul ácsorog a kocsim mellett.
(MÉG AKKOR NEM SEJTETT SEMMIT! - HOGY, TULAJDONKÉPPEN KIVEL IS VAN DOLGA!!! )

Meglát, arca felderül (biztosan régen járt a szemészeten...) visszavonhatatlanul úgy érzi, hogy neki most közölnie kell velem, senki se nyúlt a gusztustalan neylon szatyorhoz... (Most szégyenlem magam, eszembe jut, hogy talán Zanolini mondta múltkor, hogy eléggé nagy szégyen, ha egy foltos neylon zacskókkal jár - neki valószínűleg fogalma sem volt róla, hogy a zacskó, mint olyan konszolidált szűzleányzó az én hatalmas méretű tárolóimhoz képest).

Ránézek, és valami semleges kérdést teszek fel (nehogy már gyanakodjon, hogy mi fog következni...) a lényeg, hogy mindent rendben talált-e... közli: igen, ne haragudjak, de neki kötelessége.

Nézek rá - mosolygok - még mindig nem sejt semmit... bizony, így van ez az őserdőben is, gyanútlanul sétálgat a páciens, míg a nyakába nem zuttyan egy kigyó, akkor meg, ugye, mindhiába is...

Közli, előírás, az ilyen nagyméretűt, csak simán ki nem...
Mondom, hát persze.
De, kérdem őt, miért is felejtkezett róla el, hogy elkérje tőlem blokkot, hogy összehasonlítsa a táskában lévő cuccal...
Néz rám, látom, értelem fénye távol van tőle. Igen, késő van már. Mindjárt letelik a műszakja.

Válasz: ő látta, hogy fizettem.
Mire én: hát... tulajdonképpen igen, de végig mentem az egész áruházon, bármit bedughattam hatalmas szatyrom mélyére, amit nem fizettem esetleg ki, ezt csak úgy tudja ellenőrizni, ha elkéri tőlem a blokkot és azt hasonlítja össze a táska tartalmával...

A válasz meglepő.
Nem az volt a feladata.
Innentől már szükségét éreztem, hogy bedobjam, a Mit is árul el a testbeszéded című elnyomott vágyak verziót. Magyarul, több alkalommal is megfogdostam a bicepszét.
Hiába, így, 50 táján, az ember nem hagyhat ki ilyen alkalmakat, szép, fiatal biztonsági őr kiszolgáltatott helyzetben.... meg kell ezt már az én korosztályomnak becsülnie... (mármint, ha igényt tart a dologra :-)

Közli velem, hogy ő jól képzett szakember.
Én közlöm vele, hogy oh, hát persze, de én meg biztonsági cégnél dolgoztam, és higgye el nekem, hogy értelmetlen, logikátlan dolgot művelt.
Egyre jobban pirul.
Érzem már, valahol a beton alja felé kúszik az önbecsülése.
Végső érvként bedobja:

NEKI NEM KELL A BLOKKOT ÉS AZ ÁRUT ÖSSZEHASONLÍTANIA.
Na, most aztán tényleg sikerült kizökkentenie.
Csodálkozva ránézek, barna szemeimmel megpróbálok kék szemmel nézni (mert ők olyan ártatlannak szoktak kinézni, ne sértődjenek meg a kékek...)
hát, akkor ugyan mi volt a vizsgálódás tárgya, mikor én meg a WC papír egymásra találtunk...

Közli a lehengerlő valóságot:
Neki kötelessége, hogy megnézze belülről, hogy milyen a táska.
Rosszul hallok az egyik fülemre, rákérdezek (szerintem a pupilláim sajátos állapotban vannak)
elismétli: Meg kell néznie belülről, hogy MILYEN A TÁSKA... (tehát, korántsem azt, hogy mi van benne...)

Nézek rá, megpróbálok szeliden. Fogdosom a bicepszét, nehogy elmeneküljön... tőlem telhetően legkedvesebben megkérdezem, hogy ÉS TETSZETT-E, AMIT LÁTOTT????
Szó szerint harsányan hangos kacajjal távozom...

Nem homályosítom fel, hogy elfelejtette megnézni a legfontosabbat, a vállamon tartózkodó egyetlen patchwork táskámat.

Érzem, érdemes jövő héten is mennem :-)
Affenébe, közben elment a busz... minap mondta egy ismerősöm, minden csatának vannak vesztesei... nyilván, valami okos ember mondhatta, már csak az a kérdés, hogy volt-e neki zacskója???