Gyanútlanul...

(ha pár éven belül hunyt el egy hozzátartozód, és úgy érzed - nem vagy "túl" rajta, akkor ne olvassad el,
ha negatív kórházi élményeid vannak és zavar a téma - akkor ne olvassad el)

Nem dolgoztam tegnap.
Nem bírtam volna, van az úgy, hogy húzol egy vonalat, eddig bírsz valamit elviselni, érzed, többet nem... nem mentem dolgozni kinek kell, hogy még ott is felidegesítse magát.
Helyette 11 órától negyed 3-ig a Textilmúzeumban - külföldi előadók, vetítés, - remek figyelem elterelés...

Zuhog az eső, idő már nincs haza menni, irány a kórház egy vizsgálatra.

Adminisztráció, szokásos ez meg az.
Várunk.
Nehéz a levegő vágni lehetne.
Potenciális betegtárs-jelölt mellettem lelkesen ajánlgatja az újságot olvasásra ... fene se tud olvasni, fel se fognám, hogy mivé állnak össze a betűk.

Várakozás közben - oda, ahol ültünk és vártunk a sorunkra - többször is bekukkantott egy fiatalember.
Mikor elfogynak már mellőlem a páciensek - érzem, na végre én következem - akkor megint bekukkant és kedvesen megkérdezi, hogy én "hány órás" vagyok.
Mondom neki: 16 órás (már negyed 5 is elmúlt, sebaj)

Visszakérdezek: miért is érdekli - válasz, mert a neje a 15 óra 10 perces...

hümmmm... ezek szerint az előttem bement három úriember még előbbi lett volna, és ennyire "csúszunk"?

Érdeklődök, hogy mikor kapták ezt az időpontot:
ma - jön a válasz.
Ledöbbenek, alig bírok szólni, mondom neki én két hónapja, azóta erre várok.

A nejének agyhártya-gyulladása van, azért küldték egyik helyről a másikra vizsgálatra.
De, nem érti miért is kell órák óta várni.
Nővér jött, ment, nem is tudtak róla, megvolt beszélve, kivel is???

Sok időt elfecserélt azzal ,hogy nyomozzon ki is mondta, meg egyáltalán.
Tulajdonképpen lelkiismeretes, rendes.
Közben várunk. Az agyhártya-gyulladásos és én.

-.-
Amikor átadtam a papírjaimat, akkor közöltem a pultos adminisztrátorral, hogy csak tegnap vettem észre; más van írva a beutalómra (gerinc vizsgálat) és más van az ambuláns lapomon (amivel vissza kell menni a beutaló orvoshoz) azon koponya vizsgálat szerepel.
Na, nem azért, mert olyan szép lenne a fejem formája...

(Most eszembe jut Udvaros Dorottya, aki egy szerep kedvéért kopaszra nyíratta a fejét x évvel ezelőtt, és nem szólt a kollégáinak sem, és megdöbbentek a színpadon, mikor meglátták. Nagyon szép fejformája van, még kopaszon is vonzó nő volt.
Érzem, én nem lennék ez a kategória)

Próbáltam a legjobb formámat elővenni, mosoly - nem kapjuk fel a vizet - és finoman célozgatni rá, hogy nyilván, hogy mindegyik vizsgálatra szükség van.
Adminisztrátor el - orvosnőhöz - jő a válasszal, hogy: NEM.

No, igen, gondoltam, ez az egész semmi másról nem szól, csakis a pénzről.
Egy ilyen vizsgálat - nemrég hallottam a tv-ben - hiába 10-15 perces a géppel, de az egészségbiztosításnak több mint 200 ezer forintjába kerül.
Ha nincs mindkét dolog a papíron, akkor ugye, nem lehet benyújtani a számlát 400 ezerről, csak cirka a feléről, ezért nem végzik el a vizsgálatot...

Próbálok őzike szemmel nézni rá, bársonyos hangon csicsergek, ugye tudja, ha visszamegyek csak az egyik lelettel - és mégis szükség lenne rá, hogy a koponyáról is kellett volna - akkor az újabb 2 hónapot jelent...
Igen... tudja...

... és mondom vannak betegségek, ahol nagyon számít az idő... Óh, neki ne is mondjam, bizony így van ez...

maradunk ennyiben.
Isten a sakktábláján biztosan tudja, hogy mit miért csinál, vagy miért nem.

-.-

Közben nagy nehezen kinyomozzák, hogy az agyhártyagyulladásos fiatalasszonnyal kapcsolatban ki telefonált és kinek,
igaz, nincs a dologról PAPÍR, de elvégzik a vizsgálatot.

A nővér is, és a férj is elnézést kér, ugye nem haragszom, hogy előttem vizsgálják meg.
Hát, persze, hogy nem haragszom. (De, tényleg nem.)
Az anyós (a hölgy mamája) nem köszöni meg, neki ez természetes - nem tudja, hogy legalább egy hete nem tudok aludni az idegességtől, valószínűleg nem is érdekli.

-.-

Közben kijön az előző beteg: Doktor K. úr.
Úgy hetven és nyolcvan között van.
Vagy, rosszul tartja magát.
Visszaordít az ajtóból a doktornőnek: MAGA NEM ÉRT HOZZÁ!

hajjaj... zaklatott idegeim már citeráznak...
néhány perc múlva látom, hogy odarohan a pulthoz az adminisztrátorhoz, és behajít hozzá lazán egy hatalmas köteg leletmásolatot;

ezt tegyék a mostanihoz - mondja - hasonlítsák szépen össze, akkor majd láthatják, hogy igazam van!
A hölgy kedvesen szól, rendben van, melléteszi...
Mélázok magamban, a kutya se fog belenézni, erre egyszerűen se idő, se kapacitás.
Hőzöngő doktor K. elégedetten el.
Azt hiszi, ő most megmondta a tutit "ezeknek".
hmmm... ez se orvosdoktor, szerintem valami jogászféle lehet(ett) ... az biztos, hogy megpróbálja képviselni az érdekeit.

Mikor betolnak egy ilyen készülékbe, - amit már sokszor láttál kórházi sorozatokban - akkor egészen más a világ.
Te vagy bent, nem más.
Rohadt nagy zaj van. Az egyik fülemre amúgy is kicsit részben süket vagyok, de tán most a másikra is sikerül beszereznem.
Naaaaa, erről nem regéltek a filmek.
Mondták, ne mozogjak. Hülye kérés, ha akarnék se nagyon tudnék ;-) - elvégre be vagyok szorulva.
Érzem, most jó lenne néhány kilóval kevesebbnek lennem...

Az a tíz perc, kb. negyedóra, rettentően soknak tűnik.
Elveszted odabent az időérzékedet.
El tudom képzelni, ha nagyon idős lennék, netán - túlságosan fiatal - akkor valóban lehet, hogy van, aki bent pánikba esik.

Eljövőben kérdem, jöhet-e más is a leletért, mert - persze, munkaidőben van a kiadás, nem vehetek ki még egy napot ezért.
Hát, persze, meghatalmazással.

JÓ, gondolom, majd eljön a Nagyi, de előbb megkérdezem, hogy nagyon zavarja-e, hogy ebben a kórházban halt meg élettársa (több mint 20 év után) ; G.

Feltolulnak az emlékek, mikor mentem hozzá.
És üres volt az ágya.
Mint a filmekben látod néha...

Tudtam, hogy egy kisebb létszámú szobába vágyott...
Nővérszobába el - kérdezem B.G. melyik szobába lett átrakva az X.Y. szobából...
Fiatalka nővérke nézett rám, várjak kicsit, mindjárt hívja a kolléganőjét.
Mikor megkérdezték, hogy kije vagyok B.G-nek, a hozzátartozója-e, akkor megszólal a szürkeállomány mélyén egy vészcsengő.
Nem akarom tudomásul venni, de lényegében akkor már tudom.
Mondtam, a nevelő apám volt.
Nem ülnék le?
Akkor már dörömbölt egy kalapács bennem...
Igen, nem volt szobacsere, hajnal felé valamikor elment.
Kérek nyugtatót?

Az első gondolat, a második, a harmadik és sokadik bennem... hogy ezt most nekem kell majd közölnöm a mamámmal (aki közben most éppen dolgozik).
A folyosón egy szekrénybe zsúfolva a cuccai...
Összeszedem, kívülről látom magam, mintha egy filmkocka szereplője lennék.
Közben kijön a szobatárs és elmeséli, hogy még éjjel 11-kor (vagy hajnali egykor?) beszélgettek, semmi nem látszott rajta, jó kedélyű volt, tiszta a feje.

Nem tudtam kérdéseket feltenni, kicsit olyan voltam, mint, aki egy ködfátyolon át hall dolgokat.
Utólag tudtuk már ; meg kellett volna kérdezni, hogy miről beszélgettek, mik voltak az utolsó szavai, még akkor is, ha egy idegennek tette.

Ami fájt, hogy nem szóltak a kórházban, hogy ez már egy végső stádium.
Nekik tudniuk kellett.

Nehéz volt az út akkor hazáig, még nehezebb, mikor délután csörgött a telefon, hogy bevittem-e a tiszta ruhát és hogy is van.
Szelektív az ember hallása néha, van, amit nehezen akarunk meghallani, vagy felfogni, mintha változtatna a dolgokon.

-.-

Mikor kijöttem a vizsgálatról, akkor mobilon pötyögtettem a családtagokat, hogy mi volt, mi nem és mi lészen.

Teljesen GYANÚTLANUL befordultam a sarkon, amikor mellém penderült két kórházi alkalmazott.
Toltak egy pléh koporsót.
Félreérthetetlen volt az alakja, még véletlenül se semmi téglalap szerű, ízé, hanem biza koporsó.
A harmadik kollégáról beszélgettek, nevetgéltek, vicceltek...

A döbbenet.
Félre nézek, ne is lássam...
Úgy gondolom, hogy megfelelő a halállal való kapcsolatom.
Na, persze, ha a "szele megcsapott", akkor nyílván mindent másként lát mindenki.
Tudom, hogy az élet része, hogy megszületünk, vagyunk és meghalunk.
Engem nem a halál rémiszt (persze, az időpontja igen, az nem mindegy, hogy mikor) hanem inkább az oda vezető út.

De, ez a letakaratlan pléh "tepsi"... a relatíve szép környezetben a parkon át simán tolva... legalább egy lepedőt raktak volna rá, hogy meglegyen az illúzió... hogy netán kötszereket, vagy orvosi műszereket szállítanak...

Mesélte valaki x évvel ezelőtt - még a rendszerváltás környékén - , hogy ültek egy kórház folyosóján, amikor megjelent a műtőssegéd (vagy valami hasonló) és a hóna alatt egy lepedőbe tekert combtőből levágott emberi lábat cipelt, abszolút de felismerhető formában...

Nem gondolom, hogy jól van ez így.

S, akkor elgondolkodtam, hogy jó ötlet-e tőlem, hogy megkérjem a mamámat; hozza már el a leletemet egy olyan kórházból, ahol elhunyt az ő párja, mi van (lesz) ha megy gyanútlanul és eltolnak ő mellette is kb. 5-10 centire egy pléh-bigyót???

Nem gondolom, hogy jól van ez így...