Szatír Maci halála

... nos, Szatír Maci életem egyik legnagyobb rajongója volt.

Fiatalasszony koromban kezdett el rajongani értem, mikor jó néhány évvel kevesebb voltam még. Reggelenként, délután, este, bármely napszakban képes volt üldözni a szerelmével.
Billegtette a csipőjét, speckó hangon hőrgött és folyton meg akart róla győzni, hogy én vagyok a legszebb, a legokosabb, testem csodálatos, domborulataim egyszerűen fantörpisztikusak. Mikor további részleteket akartam tőle, képes volt az állítani, hogy egyszerűen egy matekzseni vagyok és 7 nyelven beszélek.

A szerelem vak - mint tudjuk - és nem áll tőle távol a cél érdekében hazugságokra sem vetemedni.
Valahogy egyoldalú volt a kapcsolatunk.
Csak ő rajongott értem.
Én menekültem.
Hajnalban, délben, éjfélkor.
Kitartó volt.
Képes volt a legváratlanabb helyeken és szituációkban elém ugrani és furi hangján udvarolni.
Röhögtem persze... néha így járnak a hímnem képviselői.
Hiába közöltem vele, hogy a rajongás nem kölcsönös.
Egyébként is méretbeli különbségek vannak közöttünk, a helyzet reménytelen.
Őt ez sem zavarta.
Fene se érti.

Kb olyan volt a kapcsolatunk, mint a viccben (amire már csak homályosan emlékszem, hát, persze...) mely szerint az elefánt és az egér szexel - szintén totálisan reménytelenül, semmi közös végkifejlet - ahol az elefánt lánynak fáj a foga, vagy valami hasonló történik vele - és miközben az egérfiú igyekszik piszkosul, hát az elefántlány felszisszen, mire az egér megkérdezi, hogy
"jaj, fájt Kicsim?"

Na így éltünk.
Nem átallott főzés és mosogatás közben is üldözni.
Dühös voltam és hol a röhögőgörcs, hol a zokogás határán tengettem az életemet.

Egyébként Szatír Maci eredetileg tengerész maci volt.
Régen elhagyta már persze a tengerészetet, tán akkoriban még, mikor még volt tengerünk (és nem Balatonnak nevezték).

Mivel sűrűn próbálta levenni a kis alsógatyóját (azt hivvén ,hogy tényleg meggondolom magam) hát valahogy az idők homályába vész, hogy mikor is történt, de e fontos fehérnemű elveszett neki.
Volt egy kis ingecskéje is, azt sűrűn levetette, gondolván, hogy bukok a mellkasára.
Minden próbálkozásom halott volt, hogy elhiggye... nem így van.
Különben sem bírom, ha egy férfinak szőrmentes a mellkasa én a szőrös pasikat szeretem.
Mondjuk megfordult a fejében, hogy ragaszt némi szőrt a mellkasára, de val'szeg nem talált egy olyan medvét, akit lenyírhatna e célból.
Külseje megkopott az idők folyamán.
Nemcsak azért, mert csak a sapkája maradt meg.
Hanem, mert valahogy az orra is megsérült - régi kutyim Jenny - imádta elkapni és játszani vele.
E kutyás kalandozások közepette valahogy félszemű is lett - aggódtunk napokig, hogy a kutyi végtermékében békésen távozik-e Szatír Maci szeme, anélkül, hogy kárt okozna támadójának.
Akkor már egy Jumurdzsákkal kellett együtt élni, aki változatlanul azt hitte, hogy ő szexi.

Közben elköltöztünk a zuglói lakásunkból ide, Rákospalotára kertesházba.
Reménytelen kapcsolatunk viszonylagos rendezésének azt találtam, hogy eltüntettem Szatír Macit.

Gyermekem felnőtt, vicces játékunk a múlt jótékony feledésébe merült.
Nem reklamáltam, örültem neki.
Sóhaj - végre, valós szerelem jöhet az életembe.
Tavaly felnőtt családtagom sztorizva elmesélte egy látogatónak, hogy bizony milyen is volt életünk Szatír Macival.
- "Tényleg! Hol van Szatír Maci? - évek óta nem láttam" - szegezte nekem a kérdést.

Először megpróbáltam letagadni, hogy tudom-e, hogy merre, hova vándorolt ki, esetleg elhagyta reménytelen szerelmes bánatában az országot és valahol Kina tájékán bolyong. Ott sok nő van. Túl sok.

Nem hagyott békén, látta a szememen, hogy nagyon is tudom, hogy hol van SzM.
Kicsit félve, félig-meddig nyihogva közöltem, hogy SzM már évek óta kint a hidegben (melegben) télen-nyáron az udvaron sátorozva él egy sarokban.

Volt nagy felháborodás, a fene se érti, hogy miért.
Hogy azonnal hozzam be a házba.
Családtag.
Meg, milyen egy szadista állat is vagyok én.
Behoztam.
A vendég elkerekedett szemekkel röhögésben tört ki.

SzM-et köteles voltam megfürdetni.
Fene se érti, hogy miért, de még a mosógépet is túlélte.
Onnantól fogva megint itt állt lesben a házban, de csak a kis szobában.
Úgy éreztem, soha nem fogok már megszabadulni tőle.
De, a sors útjai kifürkészhetetlenek.

Anyukám elutazott és hozzánk jött vendégségbe egy-két hétre a kamasz cicája Turpi.
A kis-nagy vöröske.
Játékos lelkű kamasz még.
Imádott játszani fel-felkapni dolgokat, elhajítani a szoba sarkába.
Szóval, volt élet nálunk.
Biztonsági okokból a kis szobába lett bezárva napközbenre - ott tanyázott.
Gondolom, hogy unatkozott.
Vagy érezte, ő a nagyobb hím. Ezek már csak ilyenek. Mindig úgy érzik, hogy bizonyítaniuk kell. Ahogy a gorilla is döngeti a mellét.

Hazajöttem munkából.
Első utam, naná, hogy a kis szoba, hogy Turpit üdvözöljem.
Elvégre jó házigazda és vendéglátó vagyok.
Beléptem.
Megtorpantam.
Kész döbbenet.
Turpi vízbe folytotta Szatír Macit.
Méghozzá totálisan.
Már régóta megmondták, hogy az ember is meghalhat akár egy lavór (kanál?) vízben is.
Ha rosszul megyünk bele a cuccba. A szánkkal és nem kapunk levegőt. Hát, így járt SzM.
Turpi belefolytotta a vizes tálkájába.
Még halálában is bambán vigyorgott.
Gondolkodtam, hogy kihívjam-e az egyenruhás szerveket.
Aztán, mégse... beletörődtem, hogy a sors akarta így.

Mondtam már, hogy imádom Turpit?
Csudaszép kandúr.
Kár, hogy ivartalanítva lett :-) :-)