Szívmelengető hagyományőrzés miniben :) ... avagy egy kis csoda...

Fásultan bambulunk magunk elé, miközben a mozgólépcső felvisz minket a Nyugati pályaudvar aluljárója felé.
A lépcső tetején már nagyon hangosan szól az ének, bár nem érteni részleteiben (még).

Na, megint mikrofon van - gondolom én.

Tévedtem. Nem is kicsit.

Két fiatal (16 és mondjuk 22 év között ki tudja mennyi ?) leányzó, farmer miniszoknyában, szolid, modern, de a kánikulának megfelelő felsőben (fehérben az egyik, feketében a másik - mint jin és jang...)

mint két pacsirta...
zengett az aluljáró csodás, szép hangjuktól - miközben népdalokat énekeltek :) 

Lábuknál egy szalmakalap a földön.
De, nem ám olyan nagy's asszonyos... hanem a dalokhoz illő, egyszerű, hétköznapi, minden sallangtól mentes.

Szerényen álltak, kicsit zavarban, visszafogottan, összekulcsolt kezekkel.
Miközben sugároztak.
Röpültünk feléjük (s, röpültek az apró forintok is) milyen kevés kell ilyen sok embernek sokszor egy kis mosolyhoz, jókedvhez, szívmelengető pillanatokhoz :)

Mennem kellett időre valahova.
Mennyire sajnáltam... még elidőztem volna.

Immáron soha nem tudom meg, hogy mi lett a bús szeretőjükkel.
Azta-kacifántos-irgum-burgumos-mindenségit-neki.

A lelkemben mosolygott a nap.
Szerintem Ábel is így gondolta valahol a rengetegben.