Mikor megszólal a Kedves...

Az én emberem nem egy féltékeny típus.
Nagyon nem az.
Én egy kicsit hiányolom a dolgot, de csak nagyon minimális szinten, hogy érezzem, mennyire fontos vagyok és igen, számítok is. Netán összedőlne a világ, ha nem lennék.
Persze, tudom, hogy ezek éreztetésére, kifejezésére millió más apró, s nem is annyira apró dolog van, széles az előzőek jelzésének "eszköztára".
De, mégis.
Tudom, nem jó dolog, ha a Zöld Szemű Szörnyeteg befészkeli magát az emberek fejébe, családok életét teheti tönkre...
De, azért egy iciri-piciri...

Mesélem a páromnak, hogy a Corvin Áruháznál, miközben ácsorogtam a buszra várva, elkezdett erőteljesen, félreérthetetlenül fixírozni egy úriember. Keringett körülöttem, mint egy cápa.
Naív voltam egész életemben, meg, hazudnék, ha azt mondanám, hogy sorszámot kellene osztogatnom az elmúlt évtizedekben a tolongó pasiknak, tehát a hátam mögé néztem, hogy mi újság van mögöttem, esetleg egy bombázó ruhatárát lengeti a szél...
De, nem, közel s távol senki se.
A dolog egyértelmű, és félre érthetetlen.
Ilyenkor mindig feltételezem, hogy az illető régen járt szemészeten, meg hasonlók... ;-)

Szóval elmeséltem a Drágámnak, hátha legalább felcsillanni látok valami kis önbizalmamat erősítő apró villanást...

Rövid, tömör válasz érkezett:
Ha mindez a Blaha Lujza téren történt, akkor a mobiltelefonodat, vagy a pénztárcádat akarta megszerezni...

... öööhhhmmm ... mondom én, hogy nem egy féltékeny típus.
Viszont milyen kedves...
:-) :-) :-)