az UROLÓGIAI ÉLMÉNYEK ártalmasságáról

Egyik foltostársnőm emlegette, hogy mostanában sok időt tölt sajnos, a fent megjelölt helyen...

s, erről eszembe jutottak fiatalkori emlékeim...

Lett lévén nem tetszett a háziorvosnak a laborleletem.
Abban bizony, bizony genny látszik.
Szigorúan rámnézett, fenyegető hangsúllyal megkérdezte, hogy

- MAGA KÖZÉPVIZELETET VETT LE?
- EGÉSZEN BIZTOS ???

(Na, ez külön misét megérne... hogy évekig egrecíroztatják az embert hol ezzel, hol azzal, soha senki nem közli, hogy mi a középvizelet - jó, tudom, logikus és én voltam 16 éves koromban naív, hogy nem tudtam, míg fel nem homályosítottak - de, az egészségügyben miért is gondolják, hogy nekünk is természetes az, ami nekik mindennapos...)

- mondtam, hogy igen, természetesen középvizelet volt.

/ Akkoriban már állati büszke voltam rá, hogy
ad 1. tudom, hogy mi az,
ad 2. úgy is vételezem a cuccost... ;-) !

Erre mondta, márpediglen, ha így van, akkor ad egy beutalót a fent nevezett SZTK részlegbe, mert bizony, hogy steril vizeletet kell levenni, azt pedig csak ott.

Hmmm. nem részletezném, hogy akkoriban azért arról se volt halvány fogalmam, hogy hogyan is "veszik le" sterilen a vizeletet.
(Hiába, nem voltam akkor még egy kórházjáró ember betegként, mandulaműtétnél nem veszik le sterilen a vizeletet - bár..., ha ezért most valaki újítási pénzt kérhetne, mint új ötletért... ;-)

Amúgy nem értettem, hogy miért kell mennem, hiszen nem fájt semmim.

Szóval megjelentem.
Kis szorongással, de nem különösebb félelemmel, csak az az egészséges várakozás volt bennem, amivel ismeretlen dolgok elébe nézünk...

Kedves doki, idősebb, bár kevésbé kedves nővérke.
Megkérdezték, hogy biztos-e hogy otthon és közepet vettem le...

Utána közölték, hogy menjek a fülkébe levetkőzni... tanácstalanságomat látva közölte a nővérke, hogy deréktól lefelé kell...

Már akkor nagy zavarban voltam.
Felültem a vizsgálóasztalra;
érdekes fejjel bámultak rám, s szóltak, hogy ugyan legyek szíves már végig feküdni.

... a kis türelmetlenek...

Üsse kavics - álltak felettem és néztek.
Nővérke közölte, hogy ugyan huzzam már fel a térdeimet.
Ha ennyire akarja.
Még mindig álltak és néztek.
Akkor már úgy éreztem magam, mint egy ásatási lelet...

Nővérke jelentőségteljesen: VIZELET LEVÉTEL LESZ !
Néztük egymást.
Lehet, hogy leesett neki, hogy egy gyengeelméjűvel van dolga, mert kicsit se türelmetlenül közölte velem, hogy ugyan, rakjam már szét a lábaimat...

öhmmmm...

Akkoriban a nyakamban hordtam az órámat (még nem is hallottunk a feng shuiról, meg arról, hogy nem helyes dolog a nyakunkban ilyet hordani).

Egy bőrszíjon lógott, mit tesz isten, így fekvő helyzetben pontosan középen helyezkedett el "Inci" és "Finci" között... - akkor még nevük volt ... ;-)

Nővérke megkezdte az egyéni akcióját, mit ne mondjak, borzalmas volt, közölték velem, hogy ne feszítsem meg magam (hát, már hogy a fenébe ne...),
a SÁRMOS, JÓKÉPŰ, SZÉP SZEMŰ doki behajolt és megkérdezte, hogy hány óra van?
Meg is nézte...
A szép szemeit az én szemeimbe mélyítette... miközben a nővérke, életem egyik legkellemetlenebb és fájdalmasabb "élményében" részesített.

Naaaa....
hogy tetézzék élményeimet, a sterilt cuccot ugye, egy steril kémcsőbe tették, amit sterilen lezártak, és egyáltalán nem sterilen a markomba nyomták, mindenféle csomagolás (le-, avagy eltakarás) nélkül és közölték velem, állati kedves műbájmosoly kíséretében, hogy talán, ha átfáradnék vele a laborba és leadnám, akkor az nagyon jó lenne...

Kiléptem a folyosóra, csak a végéig kellett elmennem.
Honnan a francból van itt ez a rengeteg ember.
Vannak ezek vagy negyvenen vagy ötvenen.
Öreg, fiatal, gyerek.
Hogy ezek milyen egységesek.
Egységesen, egy emberként bámulnak.
Nem CSAK ÚGY odapillantanak - BÁMULNAK.
Mint a teniszben... amíg el nem haladok a nagy kinccsel és le nem adom.
Azt hittem, hogy elsüllyedek.

Most már ötven éves fejjel simán tudnám kezelni ezt a dolgot. Kedves vércsemosollyal megkérdezném az első bámészkodó embertől, hogy szomjas-e - esetleg egy kis híggított narancslével megkínálhatnám-e...

Akkor viszont szörnyű volt.
Ma sem értem, hogy mi a fene érdekes van abban, ha megy egy ember a saját (feltételezhetően saját) vizeletével a folyosón.

Akkor megfogadtam, hogy én soha, de soha nem fogok beleegyezni, hogy engem még egyszer megkatéterezzenek, ha csak nincs rá valami rendkívűli (általam, s nem őáltaluk annak megítélt) helyzet.

Utóirat:
Teljesen felesleges volt a dolog, nem volt semmi bajom.
Illetve igen, ami előtte nem fájt, az a katéterezés után viszont piszkosul - rendesen káromkodtam kb. három hétig, ha a mosdóba mentem.
Közeli rokonságot éreztem a kigyókkal, mármint, hogy a sziszegés terén.

Elnézem a Vészhelyzetet, a Grace klinikát és hasonló filmeket.
Tudom, hogy ezek csak filmek.
De ott közlik a beteggel, hogy most éppen mit csinálnak vele.
Sokszor, hogy milyen eljárás következik, mit vezetnek, hova, és miért.

A betegek mindig kiszolgáltatott helyzetben vannak.
Hallottam, hogy állítólag az orvosok a legrosszabb betegek?
Nem tudom, hogy igaz-e, ha igen, akkor ha-ha-ha ;-)