Sztankay és az optimizmus

Én alapvetően pesszimista alkat vagyok - sajnos.
Sok oka van ennek, s ahogy egy híres pszichológusunk mondta, kell, hogy legyenek titkaink, ami csak a miénk.

De, azért méltányolom, ha valaki optimista alkat, sőt, ha ez nem megjátszott szerep, hanem valóban belülről fakad - akkor talán egy iciri-picirit irigylem is, noha rácsodálkozom, mint régen a proli gyerek a cukrászda kirakatánál, miközben odanyomta az orrát az üveghez...

Most selejtezek - kidobok újságokat, de egy megmentésre méltó néhány mondat magával ragadott.

Riport A 72 éves Sztankay Istvánnal, ebből pár mondat:

"- Szomorúnak tűnhet, amiket mond, de közben árad Önből a boldogság.
- Optimista ember vagyok. Ilyen korban már depressziósnak kéne lenni. De én nem akarok. Kitaláltam magamnak ezt a mondást: nincs időm rosszul érezni magam. És ez így is van.

AZ AZ UTCA, AHOVÁ BEFORDULTAM, MÁR NEM OLYAN HOSSZÚ. ÚGYHOGY A HÁTRALÉVŐ SÉTÁT ÉLVEZNI AKAROM.

- Az sem zavarja, hogy itthon sokan megállítják, Ön után fordulnak?
- Nehogy azt higgye. Felismernek, de már nem vagyok olyan fiatal. Ma már idősebb hölgyek néznek. Ők voltak azok a fiatal lányok, akik fiatalemberként is megnéztek.

EGYÜTT JÖTTÜNK, EGYÜTT MEGYÜNK."
(A riporter Szabó Dóra volt)