C.Á.-nak

Néha elmerengek, hogy egy világégés során (értsd: egy feltételezett III. világháború) én - a városlakó - bizony-bizony nem maradnék életben.

Aki megmaradna: az a bantu néger...

Vagy nevezzük akárhogyan is őt, de azt, aki a világ viszonylag eldugott zúgában él, és a természet gyeremeke.
Ő lenne az, aki tudná, hogy (ha van még Neki), némi sót kell etetnie a kiváncsi majmokkal (már, ha élnek még) és el fognak utána vezetni a víz lelőhelyéhez... netán - Latin-Amerikában (?) - hogy melyik kaktusz a jó, ami a túléléshez kell...

(Sicc: Most látom magam, amint lerohanom az Állatkertünket, és sót próbálok letuszkolni a majmok száján...;- ja, csak akkor, ha nincs víz a városligeti tóban... khmmm... val'szeg az nem is iható...)

Én tuti, hogy nem maradnék meg.
S, tán nem is lenne baj.

Ma, megint megajándékozott a sors egy "ajándék-emberrel" - vagyis, mikor úgy érzed, hogy a földi élet - minden hívsága ellenére - talán mégse hiábavaló.
Hogy még vannak; rendes, tisztességes emberek. Érdek nélkül valók.

Ilyenkor visszatér a hitünk az emberekbe, az életbe, talán a sorsszerű dolgokba is.

Ma megint megríkatott valaki - de ez most pozitív értelemben történt.
Milyen kár, hogy a mérleg serpenyőiben kevesebb van jó, mint a rossz.
Vagy nekem van rossz serpenyőm?

S, emlékszem Anyámra - amikor az un. taxis sztrájk volt anno - ült a fotelban, háta mögött átsütött a fény.
S kétségbeesve, rettegve mondta, hogy ő most hazamenne - mondtam én, nem mehetsz, messze van Budára, most együtt kell maradnunk - bármi is lesz - itt, a város túlsó végén.
S, ő, szinte hisztérikusan mondta, hogy őhozzá menni fog G. aki Budán fogja őt keresni, s mondtam én, nem mehetsz, mert itt maradsz.

S, én úgy nőttem fel, azt hittem nincs erősebb ember az Anyámnál, annyi rossz és bánat közepette... s jött a taxis sztrájk - megismertem milyen a múlt, amikor még nem az, hanem napi szinten, s csak később változik át un. történelemmé - s, ő ült a fotelben kétségbeesve.

S, mondtam én, - a viszonylag fiatal - , hogy most el kellene menni lisztért, meg venni élesztőt, évekre nem lehet, de egy-két hónapig kihúzni... ki tudja mi jön még.

S, ő, mint süket, csak siránkozott.... hogy Budára... s, én döbbenten, hiszem mindig azt hittem, hogy kettőnk közül ő az erős... nem én láttam a holttakat 56-ban, hanem fiatalként ő... s, csak ült és láttam rajta a rettegést.

Akkor - és ott elmentem.
Lisztért.
Élesztőért.
Ő ült a fotelben.
Üveges szemekkel - kétségbeesve. - és nem csinált (nem akart csinálni) semmit.
S, bennem összeomlott egy illúzió.



Eszembe jutott a Szamárköhögés - amúgy remek - filmben Töröcsik Mari (szerepe szerint az anyós), aki beállít hóna alatt egy (vagy kettő?) vekni kenyérrel, amin golyóütötte sebek....


Ma találkoztam egy igazán rendes emberrel - megajándékozott vele a sors.

Már, csak egy kérdés maradt: vajon, tudnák-e (tudnánk-e) tüzet csiholni?
S, a végérvényes döntés, tán minden dolog ellenére is - ezen a Föld nevű bolygón mégis - nekünk érdemes?