A tavasz 17 pillanata helyett - csak 7... (vagy inkább a nyáré?)

Mert Szera kérte, hát 7 (ami mesebeli szám) dolog rólam;

1. Késő este, sötétben, ha megyek az utcán, akkor nem szeretem, ha mögöttem megy valaki... félre állok és úgy csinálok, mintha kifűződött volna a cipőmön valami (vagy, mintha keresgélni kellene a zsebemben), ha elhalad mellettem az illető, akkor úgy folytatom az utamat, hogy én megyek ő mögötte és nem fordítva...
S, ez mindig így van.

2. Mindig vonzottam a "bolondokat". Fiatalkoromban is, ha volt a környezetemben - akár idegen, v. sem - aki nem volt teljesen "patent", az tuti, hogy valami vonzódást érzett irántam (ki tudja miért ;-)
Ezt egyre nehezebben viselem, ahogy öregszem... tegnap is a buszon szólózott egy futóbolond, elmentem a busz túlsó végébe, erre leszállt, a másik ajtón fel és megint mellém állt (történelmi ismereteimet előhozta szürke állományon hátsó fertályából, miközben naprakész információkkal látott el a rakétakilövők sajátosságairól...) amúgy egyszer-kétszer nedvességet is éreztem a karomon, nem volt számomra egyértelmű, hogy most a nyitott ablakon pöttyent be egy készülődő eső cseppje, vagy a mellettem hadonászó úriember a vehemens beszéd közben esetleg leköpött-e...

3. Soha életemben nem unatkoztam. Nem értem az olyan embereket, akiknek ilyen gondjaik vannak.
Az elmúlt 35 évben több kollégám is volt, aki ezzel jött vissza szabadságról: "Alig bírtam már ki otthon, nem tudtam mit kezdeni magammal, jó, hogy jöhettem dolgozni" (Ez most nem vicc, TÉNYLEG vannak köztünk ilyen emberek).
Nem értem. Szerintem kevés az idő, ami megadatott nekünk. Hasznosan eltölteni (persze, kinek mi a hasznos, értelmes, az már egy más kérdés) nagyon könnyű.
Sok baj és rossz van. És rengeteg szépség. Filmek, könyvek, zene, kulturális élmények - némelyik nem is pénz kérdése igazán (lásd könyvtár díja egy évre) a természet szépségei - a séta ingyen van - hogy lehet így unatkozni?

4. Mindig vágytam rá, hogy egyszer legalább egyhetes hajóúton vehessék részt. Akár folyón lenne, akár tengeren - örülnék neki.
Azt hiszem ez a vágyam nem fog teljesülni.

5. Nem szeretem, ha vadidegen emberek rámcuppannak. Értsd: megkérdezi hány óra van? (Mondanám neki, hogy csak EGY !)
Vagy, hogy nem láttam-e, hogy utoljára milyen jelzésű busz ment el. Akármi is a válasz, utána feljogosítva érzi magát arra, hogy egyfolytában beszéljen, ha egyfele megyünk, akkor akár félórán át is - s megtudom egy másik ember életét, múltját, jelenét, sőt netán még azt is, hogy sikerült-e reggel WC-re mennie...
Akkor nincs baj, ha nekem nagyon szimpatikus az illető és jelzéseket adok neki, hogy valóban kíváncsi vagyok rá (pl. belekérdezek), de ha nem, csak kínosan hümmögök... és annyit mondok kényszeredetten, hogy hát, persze, ... igen... nem... ühüm... akkor miért is nem tudnak békén hagyni?
Egyre rosszabbul viselem az ilyesmit.
Fáraszt, és úgy érzem, lecsapolja az energiáimat.
Értem én, hogy néha magányosak az emberek, de nem szabad ezt a sors által ránk mért, vagy magunk által gerjesztett magány terhét mások vállára rakni.

6. Nagyon-nagyon szeretnék legalább 10 évig (na, jó 15 ???) majd nyugdíjas lenni. Úgy élni, hogy reggel, ha felkelek, ne óracsörgésre történjen a dolog. (Egyéb szempontokról nem is beszélve) egyre inkább úgy érzem, hogy nem fogom megérni. Ha közelebb kerülök majd a nyugdíjba menés időpontjához, akkor úgyis mindig felemelik majd 3-5 évvel a korhatárt.
Tudom, hogy közel van hozzám a temető (egy buszmegállóra) de, azért nem kellene nekik folyton arrafelé rugdosniuk az embereket.

7. S, ha már temető... szeretem az őszi sétákat a temetőkben. Mikor lehullott már a levelek egy része, sápadt színek tobzódnak a fákon és a talajon, gázolok benne a lábammal, miközben csendesen szemerkél az eső... hát, elmondhatatlan érzés.
S, milyen jókat lehet közben elmélkedni; mit, hogyan, miért is, és mi végre?